Aznap már sokadszor bámult ki a csodát kínáló ablakon. Gyakran oda se figyelt igazán arra, hogy megint kínozza magát vele, pedig minden alkalommal, amikor végre sikerült kiszabadulnia a bűvös varázsköréből szentül megfogadta, hogy soha többet nem teszi ki magát ilyen szenvedésnek. És mégis megtette újra és újra. Dohos penészes szobájának nyirkos hidege szinte kényszerítette, hogy lelkét megcirógassák az ablakon túli tájak csodálatos hangulatai, és újra és újra odatapasztotta arcát a hideg üvegnek, amelyen túl -mintha egy színház forgószínpadát látná- forogtak, váltakoztak a gyönyörű tájak. Kagylókkal sűrűn teleszórt homokos tengerpart, amelynek hátterét a lenyugvó nap vörösében izzó felhők szolgáltatják; őszi levelektől mélybordó erdei táj, amelybe hatalmas drágakövekként illeszkednek a mohákkal benőtt sziklák; nyugalmat, és békét árasztó falusi patakocska, amelynek partján kacsák fehérlenek, míg a háttérben kis parasztház guggol… Hirtelen kirázta a hideg. Megfordult, végigpásztázta szemével a sivár szobát, amelynek vasajtaja előtt csak ritkán hallott bakancsos lábakat elhaladni, leginkább a csönd őrületbe kergető üressége töltötte ki napjait. A sarokba tapadt koszos pókhálóról lecsöppent az összegyűlt nyirok, a sötétben valami halkan kaparászott. Szíve összeszorult, amikor újra belévágott a felismerés: ez a valóság, az ablak pedig a káprázat! Ordítani, tépni tudta volna magát, ehelyett csak harapdálta az ajkait míg sós íz nem öntötte el száját. Minden alkalommal, amikor elszakadt az ablaktól átélte a realitás megélésének iszonyatos kínját. Össze akarta törni az üveget, átmászni a cserepeken nem törődve azzal, hogy húsába vágnak, és ki akart szabadulni a szobából, bele a csodálatos kinti világba… De nem lehetett, és ezt ő nagyon jól tudta. Valahányszor eszébe jutott a szökés gondolata (pipacsmező, amely alatt a tenger robajlik) jeges félelem markolt a szívébe, és szinte pánikroham fogta el. Most is zihálni kezdte a levegőt, közben érthetetlen halálfélelem fogta el, lelke szinte nyüszített az elviselhetetlen nyomás alatt. Úgy érezte menten megfullad, és mellét markolászva rázuhant a dohos priccsre. Csizmák sietős dobogása verte fel a folyosó csendjét, majd hallotta, ahogy nagy csattanással elhúzzák az ajtó vasreteszét. A léptek közeledtek felé, és hallotta ahogy egy férfi a másikhoz szól megállván felette:
– Már megint egy rohamos. Kapd meg a lábát, visszük a gyengélkedőre!
– Látod, mondtam én, hogy nem jó ötlet azt az ablakot odarakatni a Varázslóval, a héten ez már a második, akit kikészít.
– Igen, szólni kéne neki, hogy ez nem könnyít a rabok helyzetén, sőt csak megőrülnek tőle. Szerinted miért van rájuk ilyen hatással?
– Tudja tököm, az biztos hogy alapból se voltak százasok ezek, ha egy pár háttérkép így hat rájuk! – mondta az első megvetően, és megfogta az ágyon fuldokló sovány kezeit.
– Ja, nemhogy örülnének, hogy nem olyan unalmas az életük. A fene se érti ezeket… – tette hozzá a második. Lassan elkezdték kivinni a folyosóra, a tehetetlen test balra-jobbra himbálózott kettejük között. Döngve csapódott be mögöttük az ajtó, ahogy az egyikőjük sarkával berúgta, majd a szabálytalan léptek hangja lassan elhalt a távolban. Az ablak ezüstös fénnyel borította be a szegényes berendezést, rajta keresztül egy mediterrán városka felett úszó Hold hajolt be a sötétbe. A szobára néma csönd ereszkedett, csak a sarok sötétjében élő lény motoszkált tovább.
Ez a post a Ráktalicska blogra íródott ekkor: 2009.11.13.
Permalink |
A blog a Facebook-on |
Tagek: borong, elvont, komoly, mininovella, saját stuff
